Fehér borok, színes kultúra

Tokaj festője | Száztíz éve született Tenkács Tibor



Tisztelettel és szeretettel emlékezünk és gondolunk Tenkács Tibor festőművészre, aki Budapesten 1913. március 30-án született. Az elmúlt évtizedek alatt nagyon sokan emlékeztek meg személyéről és munkásságáról. Tenkács Tibor egyéniségének megjelenítése mellett gondolataim személyes érzéseket tükröznek, egyben tallózást is a róla szóló sok-sok korábbi írásos emlék között.
Születési évére akkor emlékezünk, amikor Tokaj számára a 2023-as év igencsak emlékezetes, jubileumi esztendő. Kilenc és fél évszázad telt el azóta, hogy Tokaj neve először bukkan fel a történelemben. A Képes Krónikában a település neve több alakban fordul elő, azon esemény folytán, amikor Salamon király unokatestvéreivel Géza, László és Lampert hercegekkel vívja csatáját 1074. február utolsó napjaiban. A Krónika szerint a győztes Salamon király Tokajnál átkelt a befagyott Tiszán és Péter fia házában szállt meg. E történelmi tény alapján Tokaj 1973-ban ünnepelte 900 éves múltját.  A jeles évre emlékezve Tenkács Tibor tervei alapján vaspálcákból készült el a 7x12 méteres szüreti jelenetet ábrázoló műalkotás. A vasgrafika az akkor még elhagyatott Országzászló park kőfalára került, jelenleg a körforgalomra néző ház tűzfalát ékesíti.
A művészet felé szobrász édesapja és gimnáziumi rajztanára, Kerekes György irányította. A Képzőművészeti Főiskolán 1933 és 1938 között végzett tanulmányokat követően középiskolai rajztanári diplomát kapott. A főiskolán Benkhard Ágost, Baranszky E. László, Lyka Károly volt a mestere. Tanult Szőnyi István magániskolájában, és Varga N. Lajos tanársegédjeként grafikai technikáját is fejleszthette. Mintaképei Nagy István, Koszta József, és közel áll hozzá Egry művészete is.
1938 és 1941 között Pestszentimrén volt rajztanár. Ezt követően 1943-ig Tokajban tanított, majd 1948-tól 1975-ig újra itt oktatott, előbb az Általános Iskolában, majd a Gimnáziumban.
Alkotott a soproni, katowicei, makói Marosmenti, és természetesen a Tokaji Művésztelepen. 1962-től a Művészeti Alap, 1983-tól a Szőnyi István alkotóközösség tagja. Több mint hatvan önálló kiállításon mutatkozott be. Néhányat említünk meg. Műcsarnok kiállításterme (1940, 1956), Ernst Múzeum (1953), Tokaj (1941, 1955, 1958, 1967, 1979, 1983), Miskolc (1958), Szerencs (1963). Budapest, Debrecen, Makó, Nyíregyháza, Szombathely, Szekszárd, Sárospatak, Sopron (1971–75), Gömörszőlős (1986). 1983-ban, hetvenedik életévében évfolyam-találkozót rendez, egykori társai, a festőnövendékek részvételével, akik Jászberénytől New Yorkig és Kaliforniától Kiskunhalasig meghallották a haza és Tokaj üzenetét. 1992-93-ban volt élete utolsó, öt részből álló Életmű kiállítása Tokajban és Miskolcon.
Díjai: Jalsoviczky István-díj (1937). 1939-ben Állami ösztöndíjat, 1947-ben a Földművelésügyi Minisztérium különdíját, 1958-ban a Sárospatakon rendezett „Hegyaljai tájak-hegyaljai emberek” grafikai díját, 1963-ban a Borsod-Abaúj-Zemplén megyei kiállításon Sátoraljaújhely díját érdemelte ki. Lévay József közművelődési díj (melyet először adományoztak, 1983). Kitüntetései: Szocialista Kultúráért (1970); Munka Érdemrend ezüst fokozat (1974); Kiváló Népművelő (1975), Tokaj díszpolgára (1987). Életműve bekerült Tokaj város Értéktárába (2014).
A Herman Ottó Múzeum kiadásában jelent meg Telepy Katalin „Tenkács Tibor” c. kismonográfiája 1987-ben, abban az esztendőben, amikor Pap Miklós tanár-muzeológus barátjával együtt átvehették a díszpolgári cím kitüntetést.
János István kezdeményezésére, az általa írt, majd korai halála után Dobrik István által befejezett, aktualizált forgatókönyv alapján – többek között Tokaj Város Önkormányzata támogatásával – rendezte Kántor István „A tokaji színek költője” című portréfilmet, amelyet 2013-ban, Tokajban, a Tenkács Tibor 100. születésnapja alkalmából rendezett emlékkiállításon mutattak be.
Első alkalommal 1941. szeptember kilencedikén szállt le a vonatról Tokaj szép vasútállomásán, és mint rajztanár a polgári iskolában, most még csupán három tanévet töltött el itt. Ez alatt ismerte meg a Csutkai családot, és későbbi feleségét, Csutkai Mártát, akivel 1944-ben kötött házasságot. Ez után ősztől már mindketten Budapesten tanítottak. Első gyermekük Márta, itt született 1945-ben, míg második gyermekük Hajnal, 1947-ben már Tokajban, ahová 1948-ban végleg hazaköltöztek.
Élete végéig tudatosan választott városában, Tokajban marad. Egy életre megérinti a misztikus háromság, az aszú illata és íze, a boldog szerelem harmóniája és a táj csodás szépsége.  A várossal történő első találkozásra lírai hangon emlékezik. „Köd ülte meg a tokaji hegyet, fázós őszi hangulat várt... De kopott hely ez, sóhajtoztam, amikor baktattam befelé a vasútállomásról. Majd kértem kölcsön egy biciklit, körül karikáztam a hegyet. Menten megkapott különleges szépsége. Maradok - kiáltottam föl - és mindmáig ehhez tartom magam. Rabul ejtettek a kilencszáz éves ősi városka girbegörbe utcáinak házai, a táj egyedülálló szépsége, most már úgy tűnik, egy egész életre… A Tisza és a Bodrog találkozásának szinte paradicsomba illő természeti pompája arra jelöli ki Tokajt, hogy egy második Nagybányát vagy Szentendrét lehetne belőle csinálni.” (Tóbiás Áron, 1980. május, 1982. április és 1993. május)
„Tokajba érkezése után nem sokkal megrendezte első kiállítását is, amelyen az ősi múltú városkának és közvetlen környékének természeti szépségeit örökítette meg. Az első kép mellé hamarosan odakerült a bűvös „ELADVA” cédulácska. Egy fiatal helybeli tanítónő, Csutkai Márta volt a vásárló Mecénás. Csutkai Mártát hamarosan személyesen is megismertem, és rövid időn belül megkértem a kezét. Ennek is már közel negyven esztendeje - teszi hozzá mosolyogva mai műtermes házában a tokaji festő, miközben a feleség, Márta asszony vendégmarasztaló szívélyességgel, tokaji borral telített kancsót tesz az asztalra. De nemcsak Márta állt mellém, hanem szüleinek családja is. A Csutkai-család önzetlen felajánlása révén magánművésztelep létesült, amelyet a város vezetősége, a tokaji patrióták, később anyagiakkal is támogattak, több esztendőn át. A meghívott neves művészek, Iván Szilárd, Breznay József, Szilvássy Margit Budapestről, Gáborjáni Szabó Kálmán Debrecenből, Győri Elek, a tehetséges parasztfestő a szomszédos Tiszaladányból, a télen be is mutatták sorban alkotásaikat.” (Tóbiás Áron, 1982)
Igen szorgos, gazdag és eredményes alkotó éveiből, tudatosan választott városában, Tokajban öt évtizedet élt és alkotott. Köztiszteletnek örvendő egyéniségét, az embertársai iránti nyitottsága és mélységes humánuma hatotta át.
„Neve összeforrt hazánk egyik legismertebb tájával, Tokaj-Hegyaljával, valamint a Bodrog és Tisza ölelkezésénél épült, szőlődombjain nektárt csepegtető Tokajjal. Ihletője volt e gyönyörű vidék, a barátai, az erre élő, nagy szorgalmú emberek. A táj és az ember iránti tiszteletét úgy fejezte ki, hogy vászonra vitte az évszakok ezerszínű pompáját, a folyók néma méltóságát, a szőlőhegyek aranyat rejtő titkát, az emberek kincsteremtő szorgalmát, a hétköznapok verejtékét és az ünnepek ráncot kisimító fényeit. A Tokajba messziről érkezett ember Tokaj-Hegyalja festője, a város jeles lokálpatriótája és „művészeti nagykövete” lett.” (Hajdu Imre, 2018)
Amikor találkozom alkotásaival, legyen az grafika, avagy festmény, érzem, hogy minden egyes művéből az ember és a szépség, a természet csodás harmóniája sugárzik. A festményei közül elsősorban az akvarelljei nyerték el tetszésemet. Mégis egy műanyagtempera technikával készült alkotása áll legközelebb hozzám, az 1967-ben festett nagyméretű táblaképe, melyen egy Tokajban bekövetkezett 1894-es tragédiát dolgozott fel. Borsodi Jóska és Sikorszki Mariska szerelmi történetét őrző, a tokaji nép száján forgó balladáját e képben fogalmazta meg. Amikor alkalmam nyílik a remekmű megtekintésére, hosszú időt töltök előtte és minden esetben rácsodálkozom, milyen hatalmas alkotómunka egy teljes balladát egyetlen képi világban megörökíteni! Tenkács Tibor ekkor ötvennégy évesen egy személyes tragédiát megélve alkotta meg a Tokaji ballada c. művét, melyet maga az alkotó is egyik meghatározó művének tekintett.
Alkotói hitvallását az emberközpontúságban határozta meg. „Tájképeimben, arcképeimben és kevesebb számú kompozíciómon is az ember a központ, érte van minden." „Törekszem arra, hogy művészetemet a kiegyensúlyozott optimizmus hassa át. Embertársaimnak örömet, bizakodást, gyönyörűséget szeretnék okozni." Ezen szép gondolatai jegyében születettek meg többek között a Tokaji ballada és a Vörös ház konflissal nevet viselő alkotásai. Nem akarta, hogy feledésbe merüljön az öreg Réti Sándor, az utolsó bérkocsis, a tokaji utcák ismert figurájának emléke, igy született meg a tokaji jubileumi esztendőben, 1973-ban a Vörös ház konflissal c. alkotása.
„Rajzain, metszetein a Hegyalja embereit örökítette meg. Festményei, hangulatait, érzéseit érzékenyen tükröző akvarelljei, lendületes munkái az évszakok változásairól, a táj és a természet örök metamorfózisáról mindig alázattal készült feljegyzések, összegzések. Egyéni létükkel, opálos csengésű színvilágukkal eltéveszthetetlenül kötődnek alkotójuk személyiségéhez, idézzék akár a szüret arany zengésű őszi hangulatát, a téli Tisza-part zúzmarás magányát, vagy éppen a soproni gesztenyevirágzás menyasszonyi pompáját.” (Dobrik István)
„Mit tart főművének? A műteremszoba fala felé mutat. - A Tokaji balladát... Ez a legnagyobb méretű táblaképem. Kolorista vagyok, színpárokban gondolkodom, zöld-piros, sárga-kék ráadásul lírikus hajlamú, mégis ez az epikus témát feldolgozó festményem áll hozzám legközelebb. Múlt századvégi történet az alapja, népballadaként ma is éneklik... Szereplői megtalálhatóak a barna-fekete-fehér szín-összeállítású kompozícióban. A gőgös parasztasszony, aki nem engedi, hogy kódis lányt vegyen el a fia... A parasztfiú öngyilkos lesz. Fél évre rá az anyja is, kegyetlensége miatti bánatában. Középen a ballada egykori szegényparaszt leánya, amint öregkorában emlékezik a történtekre. Én még ismertem a majd kilencvenéves nénit. Hányféle öngyilkosság pusztította akkoriban a népet! Nemcsak a kényszerű társadalmi körülmények romboltak, de családi okok is: mennyi kútba ugrás, lúgkőivás, önakasztás... Virágjukban elhulló fiatal életek. Kis szünet után folytatja: - Ezt a képet akkor festettem, amikor anyám haldoklott, nyolcvanhárom éves korában. Másképpen nem tudtam volna elviselni a szenvedést... Első önálló kiállításomra készültem éppen: tíz nap alatt kellett megfestenem ezt a képet. Sikerült. A munka legyűrte a fájdalmat.” (Tóbiás Áron, 1992. július)
Személyes vallomása életfilozófiájáról: „Az életet a művészet segíti elviselni, megszépíteni. A természet, a természetért való rajongás, az országjárás, a művésztelepek és a vonzódás az egyszerű emberek felé, akik a természet közelében élnek, ez már emberszeretetté minősül az én életemben. Tudom, hogy az ember gyarló, pártját kell fogni és vezetni kell a szépre vágyókat. A nevelés mindenképpen segítheti ezt kifejleszteni, tehát úgy érzem, az iskolai munkám sem volt hiábavaló. Lépésről lépésre haladva a család, a rokonok, a barátok, tanítványok, szimpatizánsok, mint a koncentrikus körök úgy épülnek egymás köré, míg eljutunk a közvéleményig, a tömegig. Ez viszont a társadalmi tevékenységemet igazolja. A jó és szép együtt hat, és eljuthat a szeretetig, mely nélkül nincs igazi élet, mint ahogy Nap nélkül sem. Szerepem az életben mindig a második vonalban volt, ahol a tömegek állnak, ők a nemzet derékhada, őket kiszolgálni nem megvetendő feladat. Az élvonal és a második vonal összekötése, vagyis a művészet propagálása, a művészetre való nevelés, az esztétikai igények kifejlesztése volt életcélom, távol a fővárostól.” (Goda Gertrúd, 1985)
A Csutkai család, feleségének szülei támogatásával 1948-ban saját portájukon létrehozott „magán művésztelep”, és az általa vezetett Képzőművészeti Kör képezte alapját annak, hogy 1954-ben Tokajban jöhetett létre a Népművelési Intézet egyik, a későbbiekben Tokaji Művésztelep néven működő, országos, nyári alkotótábora, amelynek éveken keresztül nyaranta maga is résztvevője volt.  A Művésztelepet az utolsó tíz évében, 1994-2014 között barátja és kollegája, dr. Bánszky Pál művészettörténész vezette, aki a Művésztelep utolsó „záró” kiállítását a Tokaji Galériában 2014. június 28-án rendezte, valójában ekkor szűnt meg a Tokaji Művésztelep.
1966 májusában alakította meg a Művészetbarátok Körét, amely tiszteletből, a Művésztelep fiatalon elhunyt tagja, Zilahy György festőművész nevét vette fel. A Művészetbarátok Köre, a ZMK „fénykorában”, 1973-ban, amikor Tokaj fennállásának 900. évfordulóját ünnepelte, a tagok létszáma pontosan 269 fő volt. A kört a jubileumi esztendőben tüntetik ki a „Kiváló együttes” címmel. 2015-ig közel négyszáz képzőművészeti kiállítást, zenei, irodalmi estet rendeztek. A Művészetbaráti Kör szellemi irányítója, „mindenese” Tenkács Tibor volt. Munkáját jó pár lokálpatrióta és a művelődési ház mindenkori vezetője segítette.
Kisebbik, festőművész lányát, Hajnalt 1974-ben, első feleségét, Csutkai Mártát, hosszabb betegség után, 1987 januárjában veszítette el. A társnélküliséget igen nehezen viselte, egészsége meggyengült, alkotókedve megrendült. 1989 februárjában feleségül vette családi barátjukat, özv. Dr. Pozsa Antalnét, Lincz Zsuzsannát, korábbi tanítványai édesanyját, a ZMK programok támogatóját, aki, csakúgy, mint első felesége, gyógypedagógus és odaadó társa volt. A vele töltött kilenc év alatt új erőre kapott, újabb fontos művei születtek. 1992-93-ban együtt tudták – ZMK rendezvényekként – létrehozni az öt részből álló életmű kiállítás-sorozatot.
Háza és műterme minden érdeklődő számára nyitva állt. Hatalmas kapcsolatkultúrával rendelkezett, szinte mindenkivel szót tudott érteni. Családjával együtt igazi társas emberek voltak. Szűkebb baráti társaságukhoz tartozott Regős Géza, Nagy János, Leskó István, Lipták József és feleségeik: Mária, Manyika, Margit és Erzsike.
A ZMK tevékenységének hagyományát még sokáig őrizték a művelődési ház vezetői, mígnem a Tokaji Művésztelep sorsára jutva 2015-ben ez is csendesen elszenderült.
A Tokaji Művésztelep 60 éves fennállása alatt (1954-2014) olyan szellemi örökséget hagyományozott Tokaj városára, mely európai mércével mérve is meghatározó értékeket hozott létre. Nosztalgiával emlékezhetünk vissza arra, hogy évtizedekkel ezelőtt, egy hónapon keresztül milyen színfoltot biztosított városunknak a festő, alkotó művészek jelenléte.
A ZMK egész évre szólóan a négy évszak jegyében állította össze programját. Meghirdette a nagy sikerű „Tokaj legyen az országé” c. programját, melyben nagyobb városaink mutatkoztak be és ezt viszonozta Tokaj.
Tokaj javára és előnyére vált, hogy szerencsésen találkozott az életben két kiváló adottságokkal rendelkező alkotóművész, Tenkács Tibor a Budapesten született, de Tokajban élő festőművész, és Záborszky József a Tokajban született, de Budapesten élő zenetanár, karnagy. A két személy kapcsolatát erősítette, hogy Tenkács Tibor a Budapesti Szent István Gimnáziumban érettségizett, Záborszky József a Szent István Gimnázium zene- és énekkarának vezetője volt.
Záborszky József vezetésével jöttek az „Istvánosok” Tokajba. A karnagy, zeneszerző Tanár Úr vezényletével igazi tömegelismerést és óriási siker-sorozatot arattak a Kossuth téri szabadtéri előadások. Bemutatásra kerültek: Parasztbecsület (1975), Háry János (1976), Rákóczi c. daljáték (1976), János Vitéz (1977), Bánk bán (1978), A rászedett kádi c. vígopera (1979), Három a kislány (1986). Az 1978. augusztus 14-18. között három előadásban bemutatott nemzeti drámánk a Bánk bán aratta az egyik legnagyobb sikert, melyet több mint kétezren láttak.
Ismert, hogy tanár, festőművész és kultúraszervező, de az kevésbé, hogy élete során a volt Zemplén vármegye második nagy levelezőjévé vált. Évtizedeken keresztül feljegyzéseket készített Tokaj művészeti vonatkozású eseményeiről, a művészetbaráti kör valamennyi programjáról, a művésztelep eseményeiről. Kis magán-irattárában fellelhető a több évtizedre visszatekintő, a város minden lényeges művészeti mozzanatának dokumentuma. Levéltári szakkifejezéssel élve az iratanyag több folyómétert tesz ki. Kincsesbánya lehet azok számára, akik szeretnék megírni történészi hitelességgel Tokaj művelődéstörténtének hat évtizedét, a feljegyzései sok adalékkal szolgálhatnak.
Személyét a fáradhatatlan alkotási vágy mellett az igen sokirányú érdeklődés, az új tervek és feladatok foglalkoztatták. Ennek egyik ékes példája a tokaji képzőművészeti oktatás bevezetésének lehetősége.
 „Minden vágya, hogy a tokajiak több évtizedes álma valóra válhasson: a 900 esztendős városban nyíljék meg, a jelenlegi középiskola átalakításával, a képző- és iparművészeti gimnázium. Ott nemcsak festők és grafikusok nevelődhetnének, hanem fotográfusok, műszaki rajzolók, ipari formatervezők és az anyagokkal bánni jól tudó minta-asztalosok, vésnökök, a fának és a fémeknek kis mesterei. Azután keramikusok, felélesztve ezzel újra ennek a tájnak ősi cserepes hagyományait.” (Tóbiás Áron, 1980)
„Kitartó, több évtizedes tanári és művészi munkáját a kollégák és a helyben lakók jól ismerték és tisztelték. Ő volt a város művésze! Tibor bácsi nevéhez fűződik a Tokaji Képtár anyagának összegyűjtése, rendezése is. Jó kapcsolatban volt Béres Bélával, együttműködött Pap Miklóssal. A tokaji művésztelepre támaszkodva integrálta a város művészeti életét. Ünnepélyes képkiállításait mindig nagy érdeklődés kísérte. Öröm volt számunkra, hogy festményeinek jelentős részét a városnak adományozta.” (Májer János Polgármester, 2019)
A 90-es évek második felében egészsége meggyengült, és többször is kórházba került. 1998. június 5-én, a miskolci megyei kórházban halt meg. Hamvai, kívánságára a tokaji Benedek Pál utcai kertjében nyugszanak.
Hagyatékát és emlékét családja, Tenkács Tiborné Lincz Zsuzsanna, lánya, Tenkács Márta és veje, Sáros László György, valamint Tokaj Városa őrzi és ápolja.
Halála után először 2003-ban Debrecenben, majd 2004-ben és 2005-ben több budapesti helyszínen, 2013-ban Tokajban és Budapesten volt emlékkiállítása, utóbbiakon bemutatták a róla készült portré-filmet is.
A szomszédságában élő János Istvánnal és családjával baráti kapcsolatot ápolt. A főiskolai tanár a következő igen szép gondolatokkal foglalta össze életművét. „Sokirányú, alkotással és tanítással teljes értékűvé dúsított hosszú alkotó élete során volt része számos elismerésben, díjakban, kiállítások sokaságában, közéleti és szakmai munkában éppen úgy, mint díszpolgári oklevélben szűkebb hazája elismerő gesztusaként. Élete során nem tűzött maga elé nagyravágyó célokat, amit viszont szeretett volna megvalósítani, azt kitartó, olykor áldozatos, de mindig örömmel és szerényen végzett munkával realitássá tudta változtatni. Ritka a szerény egyéniségű és mások emberségét is maximálisan becsülő művész. Egy nagy humanista művésznemzedék egyik utolsó tagja volt, aki így határozta meg évekkel ezelőtt művészi hitvallását: „Tájképeimben, arcképeimben és kevesebb számú kompozíciómon is az ember a központ, érte van minden.” A megvalósított élet tükrében szemlélve az emberi lét végső dimenzióihoz közeledve számvetést készítve életéről vallotta, hogy Isten kegyelme sohasem hagyta el. Emléke és művészete pedig tovább fog élni az emberek kegyelme folytán.”
Tenkács Tibor igen hosszú utat tett meg Budapesttől Tokajig. A művésztanárt minden embert és művészeteket kedvelő tokaji ismeri, szereti és nagyra becsüli, személyében a művész és közösségi ember kettősége vált egységgé. Nemzedékek kitűnő tanáraként, embersége és szeretett műalkotásai itt maradtak nekünk örökségül. Tokajban eltöltött hosszú évtizedei alatt önzetlenül azon munkálkodott, hogy Tokaj az egész ország művészeti vérkeringésében jelenjen meg, először általa lett Tokaj a Magyar Kultúra Városa. Áldásos életével igazi értékeket teremtett. Tokaj hiteles személye és karizmája, öröksége a mai ember számára azt jelenti, hogy milyen fontos napjainkban is a kultúra.

Tokaj, 2023.évben a Magyar Kultúra és Tokaj Város Napján.

Várhelyi Gyula
volt Művelődési Ház igazgató, Tenkács Tibor egykori munkatársa és barátja